2017. június 30., péntek

Tizenötödik rész

Tizenötödik rész

„Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok
köszöni az anyám, hogy lassúztok velem

Aggódik, hogy tél lesz, jönnek majd a bálok
és én otthon nézem a hóesést.”
– Kiscsillag

Vacsora és fürdés után Dorka esti mesét hallgat. Borsószem hercegkisasszony immár Isten tudja hanyadjára fekszik rá arra az őrületes matractömegre, csak hogy szarul aludjon. Dorka elalszik. Holnap nem megy óvodába. Ákos szabadságolta magát a hét további felére.

A nappaliban ültök. A kanapén. Te már érzed az ágy húzását. Hosszú nap volt, és senki sem gondolná, de a semmit tevésben jobban el lehet fáradni, mint egy aktív tevékenységben.

-          Délután visszahívtak az óvónők. – kezdi lassan. – És megkértek, hogy személyesen beszéljük meg a mai dolgot. Mert kiderítették, hogy mi volt a baj délelőtt.
-          Igen? És mi történt végül is? Összevesztek valami játékon? – hiszed kis naivan.
-          Nem… - sóhajt egyet. – Az elmúlt hónapokban Dorkát nem egy sírós gyereknek ismerték meg. És általában, ha valami sérelem éri a gyerekeket, akkor rögtön el is panaszolják. Viszont Dorka nem panaszkodott. Hiába kérlelték meg sem szólalt, olyan volt mintha teljesen kizárta volna a külső hatásokat és nem is érzékelne semmit. Egy kis síró rongybabaként tudták aposztrofálni az óvónők. Állításuk szerint az volt a legijesztőbb, hogy nem úgy sírt, mint ahogy egy gyerek szokott: hangosan, élesen, torkaszakadtából. Hanem csendesen, megállás nélkül. És végül, mivel látták, hogy esélytelen a segítség nyújtás, ezért felhívtak, hogy hozzam haza. Miután eljöttünk, kifaggatták a csoportot. Sokáig tartott mire kibuktak a történetek, de végül is csak sikerült. Kiderült, hogy van két kislány, akik az agresszor szerepét töltik be a csoportban. Ők általában kipécéznek valakit, akit lehet csúfolni. Most ez a valaki Dorka volt. Mint utóbb kiderült, már napok óta ő volt a porondon.
-          Szegénykém… - sóhajtasz. Ez azért messzemenőbben túltesz azon, amit gondoltál.
-          És ez még nem miden… Tudod mivel csúfolták? – és érzed Ákos hangjában a dühöt.
-          Nem…
-          Azzal, hogy most jön az anyák napja, és hogy „Dorkának úgy sincs anyja, ő minek is tanul az ünnepségre verset, meg ő minek csinál ajándékot egyáltalán. És azon nevettek, hogy majd Dorka milyen nevetséges lesz, hogy mindenki oda fogja adni az anyukájának az ünnepségen az ajándékot Dorka meg majd állhat ott egyedül, és ők meg majd jól kinevetik.” Ezt az óvónő szó szerint idézte az egyik kisfiútól, aki végül is megtört és elárulta, hogy mik folynak a csoport berkein belül. Ez még nekem is fáj majd’ harminc éves létemre, nem hogy neki. – Erre nem tudsz mit felelni. Csak ülsz ott, leforrázottan. Csak hallgatsz. Igazából az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy megöleled. És meg is teszed.
-          Nagyon sajnálom… - suttogod.
-          Mit? – nevet fel zavarodottan. – Hogy elbasztam az életemet? Hogy benne ragadtam egy olyan kapcsolatban, amibe soha sem kellett volna belekezdenem? Hogy hamar jött a baba? Hogy Dorka miatt elvettem Kingát? Hogy Kinga halott? Hogy az egész kapcsolatunkat már az érettségikor megette a fene, nemhogy a házasságunkat? Hogy anno a gimiben elcsesztem veled a dolgokat? Hogy tönkre ment a barátságunk is belé? Hogy nem te vagy Dorka anyja? – ez egy olyan gondolatsor volt, amit sejtettél, hogy létezik. De kimondva. Hangosan… Rémisztő.
-          Én ezt mind nagyon sajnálom. – fejezi be végül Ákos mind a hangosan gondolkodást, és mind az ölelést egyszerre.

***

-          Sok boldogságot! – mosolyodsz el enyhén, amikor odalépsz az „ifjú párhoz", hogy átadd a nászajándék pénzt. Nem nagy összeg, de mégis így szokás. Ez pedig a leghasznosíthatóbb formája az ajándéknak. Ákos arca komor. Kinga kicsattan a boldogságtól.
-          Köszönöm, Hanna! Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – Mosolyog ezerwattos mosolyával rád. Mégis rideg veled.
-          Lassan indulnom kell a vonatomhoz… Jó volt látni titeket. – sóhajtasz, bár nem bánod, hogy le kell lépned. Kinga a szavaival örült neked, de a szívével nem.

2017. június 28., szerda

Tizennegyedik rész

Tizennegyedik rész
„Akármi is lesz, örülök,
hogy egy olyan éghajlati övezetben történik,
ahol létezik a tavasz.
Most épp tavaszodik”
– Dékány Dávid

Fekszel. Az egész házban csend van. Ákos visszament a rendelőbe. Dorka a jobbodon szuszog. Kint a madarak csivitelnek. Lágyan. A délutáni napsütés pedig behömpölyög az ablakon át a szobába, amint egy felhő elúszik a napkorong előtt.
Sosem szoktad ennyire megfigyelni a részleteket. Keresztül suhansz mindenen és mindenkin. De ez tudatos. Így könnyebb. Közben Dorka fordul egyet és az arca most feléd néz. A szemei nem, azok csukva vannak. Még egyet mozdul és a karodhoz bújik álmában. Valószínűleg a saját kis világában ténfereg, ahol minden szép, egyszerű, és csak két csoport létezik: a jó és rossz. Nincsenek árnyalt helyzetek. Nincs komplikáció. Azonban, ha végig gondolod ennek a kislánynak az élettörténetét, már előre sajnálod, ahogy minden évvel egyre jobban és jobban átérzi majd, hogy milyen hátránnyal indult el az életben. Egy csapongó, nőcsábász apa, egy halott anya, furcsa, gyűlölködő rokonság és te, a néha előkerülő keresztanya. Még egyet mozdul és kinyitja a szemét. Ásít egyet. Ránézel. Ő is rád néz. Majd újra becsukja a szemét és nyújtózkodni kezd. Visszafordul újra hozzád.
-          Szia! – köszön.
-          Szia! – Te is köszönsz és elmosolyodsz. – Hogy vagy?
-          Jól. – Érzed, hogy betanult séma alkalmazásáról van szó. Olyan ez mintha csak a baba konyhában játszanátok „anyaapagyerekeset” vagy „felnőtteset”. Dorka is úgy tesz, mintha felnőtt lenne, hiszen a felnőttek szokták a „Hogy vagy?”-ra azt felelni, hogy „Jól.”
-          Éhes vagy?
-          Nem.
-          Akkor aludni akarsz inkább?
-          Nem.
-          Hát akkor?
-          Tv-zni.
Levonultok a nappaliba. Letelepedsz a kanapéra. Dorka pedig a műsor tárat pörgeti.
-          Mit nézünk? – kérdezed, hiszen nem avatott be még eddig.
-          Az „apásat” nézzük! – jelenti ki határozottan. Te pedig bólintasz akármi is legyen az. Majd elindul a film… Pár perc után felismered: ez a Jersey Girl. Emlékeid szerint nem épp egy négyévesnek való film.
-          Dorka… Biztos, hogy ezt akarod nézni? – kérdezed aggódva.
-          Igen. Apával is ezt szoktuk nézni.
-          Igen? – a csodálkozás kiüt a hangodból, de Dorka ezzel mit sem törődik. Valószínűleg fel sem fogta.
A cselekmény elkezdődik. Gertie elkezdi mesélni szülei történetét, te pedig kezded megérteni, hogy miért is lehet kedves ez a film Dorkának.

***
-          Lányoooook! Az Apja lánya jó lesz? – ordibál Inez a földszintről.
-          Igeeeeeen! – ordítjátok vissza kórusban.
-          Jó, akkor húzzátok le a seggeteket végre a szobámból!
-          Megyüüüünk! – hangzik fel a kórus ismét.
Ottalvós és nyálas, romantikus film, nincs is jobb program a szünetben. Amikor Gertrúd meghal és Ollie összetörik mindőtök szemében megjelenik egy-egy kicsi könnycsepp.

-          Ez annyira szomorú! – Tör ki Kingából. – Szegény Ollie… és szegény kisbaba… Sosem ismerheti majd meg az anyukáját. – Erre titeket többieket is elöntenek a könnyek. Közös, lányos, összeborulós hüppögésetek után pedig örömmel konstatáljátok, hogy az elmúlt időszak viharai elmúltak. És akármi, és akárhogy is lesz: ti vagytok egymás legjobb barátnői. Ezen pedig a félrecsúszások, a fiatalságból fakadó hibák sem tudnak rontani.

2017. május 11., csütörtök

Tizenharmadik rész

Tizenharmadik rész

„Nekem új az, hogy látom,
hogy semmit nem tudok.
Jó lenne már végre valami olyan,
ami biztos, hogy én vagyok.” – Esti Kornél

Hamarosan elérkezik az első kontrol ideje. Ami azt is jelenti, hogy utána haza is költözöl a saját házadba, bár erről a szándékodról még nem tájékoztattad Ákost.
A napok eddig úgy teltek, hogy ő elment reggel dolgozni a rendelőjébe, és elvitte Dorkát az óvodába. Neked meghagyták, hogy délben jönnek, és ne csinálj semmit se, amit az idő múlásával egyenesen arányosan untál és szegtél meg. Szóval délre általában már kész volt az ebéd, illetve a mosás vagy egyéb csip-csup dolgok.
A mai menetrend azonban máshogy alakult. Reggel Ákos és Dorka a szokásos módon elindultak dolgukra, te pedig belekezdtél abba, ami éppen akadt. Alig telt el két óra hossza, és Ákos fékez le a ház előtt. Kipattan majd felkapja Dorkát és a kezében hozza be, ami mostanság már nem jellemző, mert Dorka túlságosan is „nagy lány” ehhez, vagy legalább is a saját ítélete szerint. Nagy sírás-rívás közepette jönnek be. Ákos a kanapéra ülteti a síró kis négyévest és elé guggol.
-          Dorka, mond meg, mi baj van? – szegezi neki a kérdést Ákos. Dorka tovább sír és nem válaszol, csak a fejét rázza. Te csak némán figyeled a konyából a jelenetet.
-          Dorka, bántott valaki? Vagy rosszat csináltál? Vagy mi van? Mondd már meg az ég szerelmére! – már-már kétségbe esetten ordít vele Ákos. De Dorka csak a fejét rázza. Ákos felegyenesedik és gondterhelten elnéz a konyha irányába, csak ekkor vesz észre téged is. – Ohh! Szia! Azt hittem, hogy még alszol.
-          Mi a baj? – intesz a fejeddel Dorka felé és közelebb mész.
-          Fogalmam sincs! Az óvónők hívtak fel, hogy történhetett valami játék közben, mert körülbelül kilenc óta Dorka egyfolytában sír. Nekik sem mondott semmit. Amikor odamentem a fakockás játszósarokban volt egyedül, összegömbölyödve sírdogált. – hát ehhez nem tudsz mit hozzáfűzni. Leülsz Dorka mellé a kanapéra és megsimogatod a karját.
-          Mi ez a nagy világvége hangulat, Manó? – Dorka neked sem válaszol, csak odabújik hozzád és még jobban sír.
-          Hát úgy érzem, nem leszünk okosabbak ma sem. – és megölelgeted, majd az öledbe veszed. Körülbelül egy félóra kell neki, és elalszik a karjaidban. Ákos átveszi és felviszi a saját ágyába. Amikor visszatér, gondterhelten roskad le melléd a kanapéra.
-          El sem tudom képzelni, hogy mi baja lehet. Egyébként nem sírós gyerek. A múltkor is végig hasalt rollerezés közben a betonon minden féle védő felszerelés nélkül és egy könnycseppet sem ejtett, pedig eléggé felhorzsolta mind a két térdét.
-          Elhiszem. – sóhajtod, mert téged is érdekel, hogy mi baj lehet.

***

-          Nem is tudom… - hezitálsz – talán a Boróka, vagy az Emma, de hát a jó ég tudja, hogy mire odakerülök mi fog tetszeni… - sóhajtod.
-          Ha lányom lesz, én biztosan Dorkának fogom elnevezni – ragadja magához a szót Kinga -  És Ákosnak is tetszik ez a név…
-          Hát jó… bár ne vedd zokon, de miért is veszed számba 12-13 év múlva megszülető gyerekek fikcionális névadásánál a gimnáziumi pasid véleményét? – érdeklődik Vivi.
-          Most miért kell így ledegradálnod a párkapcsolatomat? – csattan fel Kinga.

-          Nem ledegradálom, csak szeretném megérteni, hogy tizenhat és fél évesen kilenchétnyi együtt-járás és egy kóbor numera után miért építesz magadnak légvárakat? – a legjobb szó nem is a ledegradálás, hanem a megvetés volt, ha már Viviven hanglejtéseit és hangjából kiszüremkedő hozzáállását mindenképpen elemezni szerettük volna. Ez az időszak egyáltalán nem csendes és nem is nyugodt a barátságotokban. Egymás hegyén-hátán tetőznek a konfliktusok, szinte mindőtök között, de a legélesebbek mindig Kinga és valamelyikőtök között tör ki. 

2017. április 17., hétfő

Tizenkettedik rész

Tizenkettedik rész

„Felhő vagy te, olyan felhőbb, mint a felhő
Gyerek vagy te, olyan, aki mikor felnő 
Tudja, kire hasonlít, azért is tagadja

Minden mérge elszállt, maradt a haragja”
– 30y

Másnap pontban kilenckor kézhez kapod a zárójelentésedet és távozhatsz is. Két hét múlva kell visszajönnöd kontrollra, addig is az előírások szerint sokat kell pihenned, dolgoznod pedig kvázi tilos. (Azonban tudod, hogy a legfontosabb munkákat otthonról is el tudod majd intézni.) Ákos jön érted egyedül, Dorka óvodában van. Anyád segít a holmidat kicipelni, továbbá nála van a saját bőröndje, ami egy kisebb kézi poggyász, és egy jóval nagyobb, amibe a te ruháidat készítette össze a lakásodon, így preventív módon megóvott attól a kísértéstől, hogy összepakolás közben úgy dönts, hogy jobb lesz neked otthon, egyedül.
-          Akkor a Nyugatihoz? – kérdezi Ákos, mikor mind a hárman beszálltok a kocsijába.
-          Igen. Onnan gyorsabban Szolnokra érek, mintha a Keletiből indulnék. – magyarázza anyád, igazából teljesen fölöslegesen. Ezzel a ténnyel mind tisztában vagytok.
-          Rendben. – Ákos bólint és kikanyarodik a parkolóból.
Egészen a vonatig kísérnéd, ha hagyná. Épp csak annyira engedi meg, hogy kiszállj a parkolóban, hogy megöleld, aztán rögvest rád is parancsol, hogy ülj vissza, nehogy megerőltesd magad. Majd Ákost is megöleli (!!!), és a lelkére köti, hogy vigyázzon rád. Veled pedig még azzal a picit viccesen fenyegető mutató ujj rázásával közli: „Aztán elérhető legyél ám, ha este hívlak!”

Húsz percen belül megérkeztek Ákos, új házába. Többek között az elmúlt hónapok terméke volt az is, hogy áthelyezte az életét Szegedről Budapestre.
-          A szüleid nem ellenezték, hogy Pestre jöttök? – kérdezed kipakolás közben. Nem egy óriási hodályról van szó, hanem egy átlagos családi házról, de mivel hogy ők csak ketten laknak itt, olyan érzetet kelt, mintha túl bő ruhát öltöttek volna magukra. Ennek köszönhetően pedig rengeteg a kihasználatlan tér és szoba, így tehát neked is jutott majdnem egy külön lakrész vendégeskedésed idejére.
-          Nem. Ők inkább támogatták. Kinga családja viszont valószínűleg haragszik. A szülei a fejemhez vágták, hogy el akarom tőlük szakítani Dorkát. Meglehetősen ésszerűtlen érv, ha csak azt nézem, hogy ha – nagy ritkán – eljöttek hozzánk Szegedre, akkor is ugyan ennyit kellett utazniuk, mintha ide jönnének, csak az ellentétes irányba kéne jönniük, ennyi a különbség… - aggódva nézel. Ákos nagy levegőt vesz és folytatja: - Teljes mértékig tisztában voltak és vannak vele, hogy Kingával a kapcsolatunk mennyire rossz volt már a végére.
-          Sajnálom. – Ez őszintén jött belőled. Tényleg sajnálod, hogy olyasmikkel vádolják, amikről nem tehet. És te magad is meglepődsz, hogy mennyire elfog az együttérzés iránta.
-          Na, jó… Elég legyen a szomorú témákból, helyezd magad kényelembe, én addig elmegyek Dorkáért az óvodába. A lelkemre kötötte, hogy ott ne kelljen aludnia, ha te már itt leszel. – Elneveted magad. Rögtön megjelenik lelki szemeid előtt, ahogy Dorka éppen parancsokat oszt az apjának. Igazi kis akaratos, de nem idegesítően, hanem inkább édes és kedves módon. És már te is alig várod, hogy láthasd.
-          Rendben.
-          Amíg haza nem érünk, ne emelgess semmit! A legjobb az lenne, ha semmit se csinálnál. Esetleg, mondjuk, ülhetnél csak a nappaliban és nézhetnéd a tévét. – ettől muszáj nevetned. Haptákba vágod magad és tisztelegsz:
-          Igenis Kapitány!
-          Na ezt már szeretem… - kacsint vissza még az ajtóból. Te meg csak forgatod a szemed, hogy valamivel csak azért is kifejezhesd nem tetszésedet.

***

-          Na és hogy jöttetek össze? – kérdezi Vivi izgatottan Kingától.
-          Hát… az úgy volt, hogy sokat beszélgettünk, aztán elhívtam egy párszor a strandra meg cukrászdába, utána áthívtam egyszer magunkhoz is, és így szépen alakulgattak a dolgaink. Aztán egyszer áthívott magukhoz… és hát történt egy-két dolog… és azóta végül is még nem hivatalos, de eléggé együtt vagyunk.
-          Mit értesz „egy-két” dolgon? – kérdezed, mert Kinga eléggé érdekesen fogalmaz magához képest.
-          Hát… izé… - néztek furán rá… most már mind a négyen vizslatjátok.
-          Ugye nem mondod, hogy lefeküdtél vele, úgy hogy nem is voltatok együtt? – kérdezi elkerekedett szemekkel Flóra. Kinga szótlanul babrálja a karkötőit és nem néz a szemetekbe.
-          Te lefeküdtél vele… - állapítja meg Inez, és nem tudja palástolni, a hangján keresztül feltör, hogy mennyire nem helyesli.
-          Tudom, hogy most mit gondoltok. De ti ezt nem érthetitek. Szerelmes vagyok belé. És azt akarom, hogy ő is szerelmes legyen belém… és hallottam, hogy van vagy legalább is volt még egy másik lány is. Nem tudom, hogy ki az, de annyit hallottam, hogy ide jár a suliba. És én elhatároztam, hogy most ezúttal nem én leszek, az aki végignézi, hogy összejön a másik lánnyal a srác, hanem az a lány leszek, akivel összejönnek. – benned erre az eszmefuttatásra megáll az ütő. Valószínűleg a másik lány te vagy, vagy legalább is voltál.

-          Megértelek Kinga, de nem hiszem, hogy attól, hogy odadobtad magad majd viszonozni fogja a szerelmedet. Ráadásul azt mondod, hogy hivatalosan még most sem vagytok együtt… a helyedben én nem élném magam bele a dolgokba. – szögezi le Flóra. Kinga arcán látszik, hogy nem tetszik neki, ahogy eléggé ágáltok az elképzelése ellen, ezért kiviharzik a konyhátokból, becsapja maga mögött az ajtót.

2017. április 15., szombat

Tizenegyedik rész

Tizenegyedik rész

„Itt a kérdés válasszatok,
Itt a kérdés válasszatok,
Itt a kérdés válasszatok
Helyettem”
Esti Kornél

Még két nap telt el és holnap haza engednek. Az orvos épp a szüleidnek magyarázza, hogy szükséged lesz megint rájuk, legalább is egy pár hétig. Azonban tisztában vagy vele, hogy az anyád nem vehet ki ennyi szabadságot, az apád pedig… az apád. Meglepetés volt, hogy feljött egyáltalán Pestre miattad. Mindkettejüktől nagy áldozat volt. 29 évesen ez már messze több gondoskodás volt, mint amire szükséged van tőlük hosszú távon, és mint amennyit megengedhetsz magadnak. Teljesen jól meg tudod te oldani a következő időszakot egyedül is. Már éppen eleged van ebből az embertömegből, amely körül vett.
-          Hanna, kell ön mellé valaki, akkor is ha nem érzi szükségesnek. Bármilyen váratlan panasz esetén, a legjobb, ha van önnel valaki. – szakít félbe a kezelő orvosod nagy prédikációdban az erős, önálló és független nőkről, ami persze nem más, mint egy olyan rizsa, amivel igazából rohadtul nem azonosulsz mind a mai napig, de se baj. Néha kellenek ezek a jól kidogozott ideológiák, hogy legyen karó, amihez az ember kötheti azt a bizonyos ebet.
-          Esetleg a lányok, nem tudnának segíteni? – kérdezi anyád, mert nem szívelte meg a gondolatot, hogy felügyelet nélkül maradj a nap 24 órájában.
-          Anya, édes, hogy még mindig „lányoknak” hívod őket, de ők már nők, anyák, asszonyok. Rajtam kívül mind a saját családjukat tartják kézben. Ineznek kisóvodásai vannak, Flóra egy 2 évessel küzd, Vivi meg három hónap múlva szüli az elsőt…
-          Na és az a fiatalember, aki itt volt a napokban? Azt mondta, hogy önök igen jó barátok. – „Végül is…” Bár azt így is erős csúsztatásnak érzed, hogy „igen jó” barátok lennétek, de a barátság ténye elvitathatatlan már.
-          Hát megmondom őszintén, nem szívesen hagyatkoznék rá… - látod, hogy a teremben állók mind furán néznek, ezért aztán módosítasz – mármint úgy értem, neki is pici gyereke van. Az pedig teljes embert kíván.
-          Igen, ezt tudjuk… Amíg vártuk, hogy eszméletére térjen többször járt itt egy kislánnyal, aki nagyon szeretett volna bejönni magához, azonban a kórház belső szabályainak értelmében 12 éves kor alatt nem léphetnek be gyermekek a kórterembe. – Ez új információ volt. Nem is mondta senki, hogy Dorka is járt itt. – Kérem gondolja át a lehetőségeket, most ha megengedik tovább állok a következő pácienshez. – És ezzel távozott is a doktor úr. Apád is elköszön, most már haza kell mennie, hogy újra kézbe vegye az otthoni gazdasága ügyeit. Anyád az egyetlen, aki veled marad. Leül az ágyad mellé. Hosszan néz, te meg valószínűleg elég értetlen fejet vághatsz, mert megszólal.
-          Csak azért nézek, így, mert nagyon örülök, hogy végül ennyivel megúsztad… - és könny szökik a szemébe. – Akár ott is maradhattál volna. – és az elmúlt napok feszültsége, amit megtartott magának, most kiárad könnyek formájában. Picit nehézkesen feljebb ülsz az ágyadban, hogy meg tudd ölelni. Érzed, ahogy reszket. És igazából csak most esik le: tényleg aggódott érted.
-          Esetleg nem kérhetnénk meg azt a fiatalembert mégis? Azt hiszem, Ákosnak hívják… Együtt érettségiztetek, nem?
-          De… de igen. – és ezzel az összes kérdést meg is válaszoltad. Nem is kell sokáig várnia anyádnak, hogy az ígéretedet megtarthasd. Ákos hamarosan be is toppan ezúttal Dorkával az oldalán és egy csokor virág kíséretében. Illedelmesen köszönnek mind a ketten. Dorka felkéredzkedik melléd az ágyra, szépen leveszi a cipőjét, nehogy összepiszkolja az ágyneműdet és óvatosan megölel. A kis puha kezek óvatosan a nyakad köré fonódnak. – Képzeld el, hogy nem akartak beengedi hozzád. Azt mondták, hogy túl kicsi vagyok hozzá. Alig várom, hogy felnőtt legyek én is, mint te és akkor miden hová bemehetek, ahová akarok. – Dorkát még hajtja az a sértődöttség, amely gyermek mivolta miatt érte, de ennek ellenére is nagyon óvatosan és gyengéden próbál mozogni melletted, nehogy megüssön vagy fájdalmat okozzon. Valószínűleg az apja figyelmeztethette erre, mivel máskor mindig jó erősen megölel és kiscsikó módjára vadul hozzád bújik. Nem tudsz nem mosolyogni rajta.
-          Hát azért felnőttként sem lesz olyan egyszerű, akkor sem tehet meg az ember mindent, amit szeretne. – rombolod le a keresztlányod felnőttségről alkotott ideálját.
-          Khm..khm..khm… - köszörüli meg torkát anyád, továbbra is az ágyad mellett ülve. – Egy szemforgatással jelzed nem tetszésedet azzal kapcsolatban, hogy rögtön bele is kényszerít abba a kellemetlen szituációba, hogy szívességet kérj Ákostól. Nagyot sóhajtasz, majd bele kezdesz.
-          Például hiába vagyok én is ilyen nagy, nekem sem engedik, hogy vigyázzak magamra. Csak úgy hajlandóak kiengedni innen holnap, ha minimum napi 18 órás felügyeletben részesít valaki. – Ákosra pillantasz, aki aggodalmasan tekint végig rajtad. Valószínűleg épp nem is hall. Így most szólíthatod meg. – Szóval Ákos, szeretném megkérdezni, hogy nem lehetne-e esetleg lehetséges, hogy naponta rám nézz, hogy élek-e még? – és borzasztóan megalázva érzed magad, hogy szívességet kell, kérj tőle. Az elmúlt hónapokban te volt az, akit megkért szívességekre. Te adtál, te nem voltál lekötelezve, ő volt a te lekötelezetted. Fordult a kocka és te kiszolgáltatottnak érzed magad.
-          Sajnos nem tudok szabadságot kivenni. Viszont máskülönben nem engedik ki holnap. – száll be az anyád is az érvelésbe, bár nem úgy tűnik, mintha Ákosnak szüksége lenne további érvekre. Pár percig még hallgat, valószínűleg gondolkodik.
-          Nem lenne egyszerűbb, ha erre a pár hétre hozzám költöznél? – egyszerre jössz zavarba attól, hogy így fejezte ki, amit mondani akart, továbbá, hogy nyílván elpirultál, és hogy látod, hogy ő is zavarba jött. Tovább fokozza a helyzetet, hogy ez mind az anyád előtt történt.
-          Szerintem ez egy remek ötlet. Így teljesen nyugodt leszek, hogy az én Hannusom jó kezekben lesz. – anyád kicsit túláradó buzgalommal támogatja az ötletet, de sebaj, legalább neked nem kell kínosan helyeselned, hogy szerinted is.
-          Rendben. – bólintasz rá az ötletre.
-          Viszont, akkor ebben az esetben mi most szépen haza megyünk Dorka és előkészítjük a terepet. – és Ákos elkezdi szedegetni a holmijukat. – Dorka, cipőhúzás.
-          De apu… én még maradni akarok Hannával! – édes ez a ragaszkodás, de mindenki életét megkönnyíted, hogy ha ráveszed Dorkát arra, hogy elinduljon.
-          Dorka, fogadj szót apának! És gondolj arra, hogy holnap egész nap együtt lehetünk!
-          Jóóó… igazad van. – és ezzel megölel és lekászálódik az ágyadról. – Hiányozni fogsz. – az ajtóból int még, majd távoznak. – Anyád hitetlenül néz rád.
-          Mi van?
-          Semmi… Semmi. – védekezik, és mosolyog magában, majd felsóhajt: - Jajj Hannus…


***

-          Én vagyok a keresztanyja! – ordítod Ákos képébe. Ha már anya nélkül maradt… de nem.
-          Nem érdekel. Én nem akartam, hogy az legyél! Engem nem kérdezett meg róla! – ordítja vissza. Dorka pedig csak egyre sír a babakocsiban. Kiveszed és próbálod megvigasztalni. – Tedd le a gyerekemet! –ordítja Ákos.

-          Ne kiabálj… Ne kiabáljunk! – fogod vissza magad. Épp eléggé nagy a káosz. Dorkának nincs erre szüksége. – Csssss! Jól van, na, odanézzenek, hát mekkora krokodil könnyei vannak egy ilyen szép pici lánynak! – nyugtatgatod és egy puha zsebkendővel megtörölgeted az arcát. Egy picit még ringatgatod, simogatod a hátát, amíg a sírás alább nem hagy, majd teljesen meg nem szűnik. Ákos még mindig dühös, de úgy érzed, hogy nem rád. Hanem Kingára, amiért itt hagyta őket egyedül, Dorkával. 

2017. április 9., vasárnap

Tizedik rész

Tizedik rész

„Itt maradtam az éjszakában
Fel se tűnt, hogy milyen csend lett mostanában”
Esti Kornél

A dolgaid nem tajtékoznak körülötted. Jól vagy. Dorkával való első találkozásotok óta eltelt már pár hónap. Értelmes, jó szívű és okos. A lelki békéd úgy érzed ezzel helyre is állt… vagyis azért legyünk őszinték: jobb a helyzet, de Ákossal a viszonyotok meg lehetősen nyugtalanító néha. És nem tudsz szabadulni az érzéstől, hogy valamilyen terve van veled.
Átlagos hétfő reggel van, késel, rohansz, és amint a belváros felé tartasz, egy zebra előtt, hirtelen rátaposol a fékre. Nem haladtad meg a sebesség korlátozást, a gyalogosok sértetlenek, azonban kikapcsoltak nálad mindent: se kép, se hang. Egy kisteherautó beléd rohant, téged pedig a kinyíló légzsák ment meg a szélvédőbe kenődéstől.
Tíz percen belül már mindenki ott van, aki számít: mentős, rendőr, tűzoltó. Téged kiszabadítanak, összekaparnak és kórházba visznek. Igazából évek óta nem volt részed ilyen csendben. Mondhatni élvezed, azt az apró tényt leszámítva, hogy néha bekúszik némi zaj odakintről.
Az anyád lélekszakadva felvezetett érted Pestre, pedig eddig, Szolnokra sem vezetett be szívesen. Apád is mindent félbe hagyott miattad… Hajjaj, talán nagy gáz van?

***

-          Hogy van? – és rohansz Inihez, aki kint áll a folyosón. A szemén látszik, hogy már kisírta magát párszor, de még így is van elég könnye ahhoz, hogy a kérdésedre válaszolva zokogásban törjön ki. Megöleled, mert mást úgy sem tehetsz, és mert te is majd megfulladsz a gombóctól a torkodban. Amikor Vivi felhívott, remélted, hogy a kórházi körülmények között elvégzett vizsgálatok majd adnak reményre okot. De már meg sem mered kérdezni Inezt, hogy pontosan mi van.
-          Ugye bemész hozzá? – kérdezi Ini, mikor épp csillapodni kezd a zokogása, de a kérdés végére újra összerántja az arcát a sírás és a hangja eltorzul. Már értelmetlen, hogy tartsd magad, hiszen sosem láttad még Inezt ilyennek, ennyire lesújtottnak, ennyire mélyen: próbálod magad felkészíteni a legrosszabbra, de minden hiába. Egy üveg mögül láthatod. Tetőtől talpig kötések rajta, amiken már átüt a vér. Ákos támaszkodik pár méterrel arrébb. Most igazán összetört. Bármilyen is a házasságuk, szereti Kingát.

***

Sötét van. Csak a folyosóról szüremkedik be enyhén, sárgásan a neonfény. Különböző kábelekbe gubancoltan fekszel a félhomályban, de nem egyedül. Valaki az ágyad szélére borulva alszik. Óvatosan megsimítod a fejét, hátha ismerősebb lesz, de semmi. Magadban próbálod összerakni a dolgokat, hogy milyen eseménysor vezetett ide. Nagyjából sejted, de rengeteg részlet homályos. A kezeidet óvatosan emelgeted: elektródák és branülök. „Oooh shit!” Gondolod magadban, mikor észreveszed, hogy egy szívmonitor csipog a szobában, ami rád van kötve. „Kurva jó!” És sóhajtasz egyet. Az alak erre felpattan mellőled és a villanykapcsolóért nyúl, majd a nővérhívóért. A fény élesen belehasít a szemedbe, csak hunyorogni tudsz.
-          Hanna! Mondj valamit! – ordítja… Ákos. Majd egy nővér rohan be. – Magához tért! Nézze, magához tért!
-          Köszönöm, hogy szólt, kérem, most fáradjon ki, amíg a doktor úr is megérkezik. – Ezzel Ákos kívül is került a szobán. – Jó estét! – köszönt a nővér. – Hogy érzi magát?
-          Azt hiszem, hogy jól. De kérem, legyen olyan szíves, és árulja el, hogy mióta vagyok itt.
-          Négy napja hozták be, súlyos agyrázkódással.
-          Nagyjából sejtem, hogy hogyan szereztem, de azért kicsit részletesebben el tudná mondani? – bombázod a nővért további kérdéseiddel, mert még mindig homály fed egy-két dolgot.
-          Nos, legjobb tudomásom szerint gyalogosok szabálytalanul próbáltak meg átkelni a zebránál, mire ön hirtelen fékezett és az ön mögött haladó kisteherautó körülbelül 70 km/h-s sebességgel az ön autójába csapódott.
-          Értem… - reagálsz a válaszra. – És rendőrségi eljárás nem indult ellenem?
-          Tudtommal nem, de ami papír munka illetve bármi egyéb volt, azt a szülei kezelésbe vették.
-          Itt vannak a szüleim? – csodálkozol.
-          Itt voltak. Két napig felváltva virrasztottak ön mellett, hátha magához tér, azonban tegnap előtt már a kint álló fiatalembernek sikerült rábeszélnie őket, hogy menjenek el és pihenjék ki magukat. Tudtommal megígérte, hogy ön mellett marad.

-          Aha… - hát ez remek, gondolod magadban. Bár furcsán jólesik, és tetszik a gondolat, hogy 2 napig itt volt veled. Ekkor azonban megérkezik az orvos, akinek a kezei közé be vagy osztva. Megkezdődik a vizsgálódás.